Ez �gy ment minden �ldott nap, reggelt�l estig, vid�m hangulatban.

Nem messze a falut�l, egy elhagyott barlang m�ly�n, mag�nyosan �lte �let�t egy remete. Ha egy falusi �t is meg akarta aj�nd�kozni, h�v�sen elh�r�totta, mivel nevets�gesnek tartotta volna, hogy ilyen haszontalan aj�nd�kot fogadjon el. Egy napon a remete a faluban tal�lkozott egy swabeedoi emberrel, aki r�k�sz�nt, �s megsz�l�totta: „Sz�p napunk van, ugye?” – �s egy k�l�nlegesen tetszet�s puha labdacsot ny�jtott fel�je. A remete belen�zett a swabeedoi ember h�tizs�kj�ba, �s gyorsan megsz�molta a labdacsokat. Azt�n a vid�m emberke v�ll�ra tette a kez�t, �s halkan a f�l�be s�gta: „Hallgass ide! M�r csak kett�sz�zh�t labdacsod maradt. Ha tov�bbra is ilyen nagyvonal�an aj�nd�kozol bel�l�k, r�videsen nem marad bel�l�k egy sem.” Ez term�szetesen nem �gy volt, mivel a remete nem vette sz�m�t�sba, hogy a swabeedoiak nem csak adnak, hanem egy�ttal kapnak is, �gy azt�n labdacsaik sosem fogynak el. A remete alig t�volodott el a meglepett swabeedoi j�embert�l, akinek egy r�gi bar�tja m�ris ott termett �s r�gt�n egy labdacsot nyomott a kez�be. Az emberke elfogadta bar�tj�t�l az aj�nd�kot, de saj�t maga nem bizonyult adakoz�nak, nem adott viszontaj�nd�kot, ellenben f�lrevonta bar�tj�t �s �gy sz�lt: „Kedves bar�tom, adok egy j�tan�csot. Vigy�zz jobban a labdacsaidra ne l�gy ennyire adakoz�, hiszen k�nnyen elfogyhatnak!” egyre t�bb swabeedoi tan�csolta az ismer�s�nek ugyanezt. Nemsok�ra m�r csak az igaz�n j� bar�tok aj�nd�kozt�k meg egym�st. Mindenki �gy vigy�zott a maga labdacsaira, mint valami nagy �rt�k� kincsre. Odahaza lak�sa legbiztons�gosabb zug�ba rejtett�k �ket, �s csak a meggondolatlanok �s k�nnyelm�ek s�t�ltak tov�bbra is vel�k a ny�lt utc�n, kock�ztatva, hogy megt�madj�k �s kirabolj�k. A swabeedoi j�emberek mindjobban megv�ltoztak. Az ajkukr�l elt�nt a boldog�t� mosoly, �s egym�ssal tal�lkozva m�r alig-alig �dv�z�lt�k egym�st. Sz�v�kbe szomor�s�g �s bizalmatlans�g k�lt�z�tt, a bar�ts�gok megritkultak. Hossz� id� telt el �gy, �s csak nagysok�ra kezdtek el ism�t kis labdacsokat aj�nd�kozni egym�snak. Ism�telten azt tapasztalt�k, hogy labdacsaik sosem fogynak el, �s ezzel mind maguknak, mind megaj�nd�kozott t�rsuknak �r�met szereznek. A sz�v�kbe visszat�rt a melegs�g, ajkukra a mosoly, szomor�s�gukat �s bizalmatlans�gukat azonban soha t�bbet nem tudt�k teljesen felejteni.